Túszul ejtve érzi magát a negyvenes évei végén járó Bogi, aki szerint korosztálya helyzete szinte kilátástalan. Nem is nagyon szeretnénk mit hozzátenni, írása magáért beszél.

Mondjátok el a véleményetek - akár itt, a blogon a kommentek között, akár e-mailben - és írjátok meg a saját történetetek, problémáitokat az utrakelo@gmail.com címre, vagy gyertek a Facebookra és szóljatok hozzá ott!

Bogi:

Régóta napi szinten olvasom ezt a posztot, a társoldalt, az egy évvel öregebb Határátkelőt meg még ennél is régebben. Valószínűleg azért, mert a szívem mélyén arra vágyom, bárcsak én is emigrálhatnék.

Ha 20 évvel fiatalabb lennék, azt hiszem, már rég Írországban vagy Új-Zélandon próbálnék új életet kezdeni. De a negyvenes éveim végén sajnos, ezt már nem tehetem meg.

Mindkét blogon sok szó esik a huszon- és harmincévesen külföldre költözőkről, de negyvenes, netán ötvenes éveiben járó emigráns csak hébe-hóba akad. Nem véletlenül. Megpróbálom részletezni a korosztályom helyzetét, és kilátásait a saját, átlagosnak mondható példámon keresztül.

Egyre nehezebb anyagi körülmények közt

Egy vidéki városban klasszikusan semmit se érő (főiskolai tanári) diplomával közalkalmazottként dolgozom huszonegynéhány éve. A fizetést, gondolom, mindenki el tudja képzelni. Jóval az átlagbér alatt. Ha jól számolom, a közalkalmazotti fizetés 6-7 éve be van fagyasztva. Sőt. Hat évvel ezelőtti fizetési papírom szerint 2000 forinttal nominálisan is nagyobb volt a bérem.

Néhány éve elvették a 13. havi fizut (valójában 1 havi nettó bér 70%-a volt), ami kb. az éves prémiumként funkcionált. Ehhez jött idén januárban a cafetéria (ételutalvány) megszűnte, mivel a munkahelyem csak így tudta biztosítani a kormány által ráruházott bérkompenzáció kifizetését. Ez a hozzám hasonló kis fizetésűeknél a havi jövedelem több mint 10 %-a volt.

Hab a tortán, hogy a cafetéria egy ezressel több volt, mint a bérkompenzáció, amit helyette (s talán csak ideiglenesen, hiszen bármikor eltörölhetik) kapok. Ha mindezt össze adom, a 6-7 év alatt elvesztettem az amúgy is alacsony jövedelmemnek kb. 40%-át. Ennyit az anyagiakról.

A szülők problémája

Az egészségi állapotom finoman szólva nem hasonlít egy huszonéveséhez. Gerinc- és térdproblémák, magas vérnyomás, frissen diagnosztizált cukorbetegség. A legtöbb negyvenes talán jobb, de jó néhány rosszabb állapotban van nálam. Szerencsére ülőmunkám van, a fizikai megterhelést az ízületi gondok miatt nem bírnám. Ez ki is zárja, hogy takarítóként stb. kezdjek új életet külföldön.

Azután a korombélieknél általában ott van a szülők problémája. Idősek, betegek, egyszerűen nem lehet őket magukra hagyni. Nem is a pénzről van szó, hiszen átlagnyugdíjasként anyagilag jobban állnak nálam. De mi történik velük szálegyedül, ha jön valami súlyos betegség? Rák, Alzheimer-kór, Parkinson-kór, agyvérzés... De nem sorolom.

Vagy egyszerűen csak eltelik még néhány év, egyre rozzantabbak lesznek, és nem tudják menedzselni a saját életüket?

Sajnos, azt kell írjam, egyetlen szerencsém, hogy nincs gyerekem. Miből taníttatnám?

Látom, hogy a barátaim vért izzadnak, mert az egy szem gyerekük egyetemre ment. A tandíj mellett lakhatás, kaja, laptop (ami egyszerűen létszükséglet manapság egy egyetemistának), és még rengeteg egyéb költség van, nem részletezem.

Túszul ejtett az életem

Summa summarum, évek óta csapdában érzem magam. Hogy túszul ejtett az életem. A korom, az életkörülményeim, a családi állapotom, az ország, ahol élek. Az ország, ahol meg fogok dögleni. (Túl keserű vagyok ahhoz, hogy hazámnak nevezzem.) Mert kétségem sincs, hogy az életem cérnaszálon függ. A munkahely cérnaszálán. Ha azt elveszteném, végem.

Ha nyugdíjas leszek (amennyiben megérem) végem, hiszen gyakorlatilag nem lesz nyugdíj. Fent vázolt jövedelmi helyzet miatt hónaptól hónapig élek. Ez nem panasz, tudom, milliók osztoznak velem ebben. No vésztartalék, no magánnyugdíj, no kiegészítő egészségbiztosítás.

Ha néhány éven belül nem változik az országban semmi, jövőképem kb. az öngyilkosság. Egy év, öt év vagy húsz év múlva.

És ebben is sokakkal fogok osztozni, úgy hiszem.

UPDATE: Bogi közben még egy levelet írt, melyben kicsivel több infót megoszt magáról és részben reagál is a kommentekre. Íme: 

A kommenteket olvasva, úgy tűnik, muszáj még pár dolgot elárulnom magamról, hogy tisztább legyen a dolog. Az írást nem panaszkodásnak szántam, egyszerűen reális helyzetfelmérésnek. A korosztályom tekintetében, a saját, átlagosnak mondható példámon keresztül.

Arról szól, hogy számos okból nincsenek olyan migrációs / emigrációs esélyeink, mint egy 20 évvel fiatalabbnak. Hogy iszonyatosan szűkülnek a lehetőségek minden téren. Egészségileg, családilag, anyagilag. Ha bírnám, szívesen végeznék bármi fizikai munkát külföldön, amiből szerényen meg tudok élni. De sajnos, nem bírom. Azzal meg tisztában vagyok, hogy más nem adódna.

Nem írtam, mert a poszt szempontjából irreleváns, hogy az életemnek van egy másik oldala. Mondjuk úgy, hogy egy művészeti ágban tevékenykedem. Nevem van, díjakat, ösztöndíjakat kaptam az elmúlt húsz évben. (S mielőtt valaki ebbe is belekötne, közlöm, hogy az ilyesféle díjak elég szerények, ebből se lehet meggazdagodni.) Szóval, nem gondolom, hogy gyerek nélkül az életem egy céltalan tengés-lengés volna.

Amikor főiskola után beálltam dolgozni, megkötöttem a magam magánszerződését (ha úgy tetszik, Szabó Lőrinc-i különbékéjét) az élettel. Végzek egy olyan munkát, amit nem szeretek, de korrekten megcsinálok, hogy valahogyan meg tudjak belőle élni. Hogy csinálhassam mellette azt, amit szeretek, ami az igazi életem, de amiből már 25 éve se lehetett megélni. Most pedig még kevésbé, mert nemcsak a fizetések csökkennek, a honoráriumok is a töredékükre zsugorodtak. (Valójában ha időarányosan átszámítom, a minimálbér töredékért dolgozom.)

Nem tehetek róla, hogy az élet felrúgta ezt a magánszerződést. Hogy 20-25 év nyugdíjlevonás után kezdik el mondogatni, hogy hoppá, mégse lesz nyugdíjad. Hogy a nyolc óra munka lassan nem elég egy igen szerény életvitelhez. Azok közé tartozom, aki azt vallják, hogy nem azért élek, hogy dolgozzam, hanem azért dolgozok, hogy éljek.

Nem akarok "bármi áron" élni. A tíz körmömmel összekaparni a napi betevőt. Mondjuk, 47 000 ft-os közmunkásként, ha netán elvesztem a munkámat. Nem kívánok a nyolc óra munka után újabb nemszeretem robotokat se végezni azért, hogy valahogy fenntartsam magam.

Az írásom arról szól, hogy igazából azért vágyom az emigrációra, mert Magyarországon az európai értelembe vett emberi élet a legtöbb embernek egyre inkább csak vágyálom. Hogy csúszunk lefelé.

Lobelt Ledfoldnak igaza van, egy bangladesi boldog lenne az én életszínvonalammal. Csak hát, mit lehet tenni, nem Bangladesbe születtem... Bocsánat, hogy európainak érzem magam, és európai életre vágyom. És nem egy bangladesi vízárus, netán egy kancsukával irányított fél-ázsiai hordatag életére. Ezzel pedig már el is értünk a politikai helyzethez, amiről nem is akartam írni. Megtették már rengetegen. Ez is hozzájárul a kilátástalanság érzetéhez.

Azt meg föl nem tudom fogni, hogy tudja valaki azt leszűrni a poszt alapján a "mentalitásomból", hogy szarul végzem a közalkalmazotti munkámat. Abból, hogy esetleg nem ez álmaim állása, még nem következik, hogy nem csinálom meg korrektül a dolgom. Ami mellesleg nem olyan munkakör, amit bárki meg tudna csinálni.