Ma kicsit változtatunk a szokásokon, mert a mai történet színhelye Budapest, egyik főszereplője pedig egy külföldi férfi. A sztori nem minden tanulság nélkül való…

Mondjátok el a véleményetek - akár itt, a blogon a kommentek között, akár e-mailben - és írjátok meg a saját történetetek,problémáitokat az utrakeloKUKAC gmail.com címre, vagy gyertek a Facebookra  és szóljatok hozzá ott!  

Alma: 

Szeretném veletek megosztani egy mai, budapesti élményemet. Nem elvándorlásról, hanem egy köztünk élő külföldiről. Most pár percre mi vagyunk a befogadó ország, a "másik oldal". 

Állunk a pénztárnál a sorban, előttem egy fiatal férfi egy raklap gyümölcslével és papírzsebkendővel. Unalom, várakozás, tanuló pénztáros, áfás számla, szokásos. Mögöttem már mindenki átment a másik pénztárhoz, én is beállok a másik sorba. Végre elérem a szalagot, szépen kirámolom a kosaramat. Közben a fickó a tanuló pénztárossal balhézik angolul (szlávos akcentus). Lány elnézést kér, mondja, hogy tanuló, szintén angolul. Mire annyit gondolok: nem is rossz, mégis valaki tud idegen nyelven válaszolni, jön a fickó. 

Lehajítja a cuccaim elé a gyümölcsleveit meg a zsebkendőket, közli, hogy "ugye beállhatok?" és már fordul is a pénztárosom felé. Mondom neki, nem, nem állhat be a sor elejére, pénztáros szintén próbál magyarázni neki a fogkrémemmel a kezében. Erre a külföldi pasas hisztirohamot kap, üvöltözik. Mert én eredetileg mögötte voltam. 

Mondom neki, ha udvariasan megkér, mert siet vagy akármi, akkor lenne miről beszélni, de a cuccokkal betámadós, kiabálós előzés akkor sem elfogadható. Mire közli a jóember, hogy rohadt magyar szokás szerint ez jár. Mármint neki. Mondom, nem magyar szokás, bunkók viselkednek így. Ha pedig nem érzi itt jól magát, esetleg menjen haza így viselkedni. Mire üvöltve közli, hogy ez itt Európa, ő otthon van, a magyarok meg takarodjanak vissza Szibériába, ahonnét jöttek. 

Pénztáros nem érti egészen, de izzad a homloka, blokkolja a pasi cuccát, aki közben folyamatosan ismételgeti előbbi véleményét. Nem kiabálok, csak újból megkérem, hogy menjen már innen, és finoman igyekszem a tudtára adni, hogy lenne mit fejlődnie udvariasság terén, mert ez itt nem szokás. Szerintem máshol sem. 

Végül nagy nehezen abbahagyja, elmegy. Pénztáros már-már vigasztalóan húzza le a vonalkódokat, megjegyzi, hogy ma ez volt a legidiótább vásárló. Még nincs dél sem. Kár, hogy nem értett eléggé angolul, akkor talán lézeres hatalmánál fogva hátrakergethette volna a rosszindulatúan akár rasszistának is titulálható bevándorlót. 

A tanulság? Aki elmegy külföldre, legyen udvarias. Aki marad, az is. Van egy angol mondás, miszerint az angolok az udvariasságukkal tudták meghódítani a világot, mert mire a másik fél rájött, hogy mit is akarnak, már rég megszállták az országot. Persze ez így nem teljesen igaz, de saját tapasztalataim szerint jó modorral könnyebben befogadnak mindenhova. Itt is és külföldön is. Többek között ezért nem mindegy, hogy milyen szinten tanulunk meg egy nyelvet, hiszen a beszédünkből (is) egyből látszik, hogy kultúremberek vagyunk-e. Meg persze a viselkedésünkből. Nem ártana ezt szem előtt tartani. 

Girl in America – egy lány kalandjai az Egyesült Államokban

1. A megérkezés

2. A (fél)készételek országa

3Hogyan váljunk hőssé?

4. Még elcsíptük a klasszikus Amerikát

5. Elvegyülök az amerikaiak között

6. A vallást is el kell adni

7. Shoppingolni Amerikában 

8. Ilyen a Halloween

Ha tetszett, az alábbi posztokat is ajánljuk:

Egy videóklip margójára

Fő problémánk az üzenettel van, amennyiben a semmitmondást annak lehet tekinteni. E 4,5 perc egyetlen üzenete ugyanis az, hogy itt vannak a haverok, a nyár, a buli, minek mennél el. 

Egyedül maradsz

Külföldön megint meg kell találni azokat a biztos kapaszkodókat, melyek odahaza viszonylag biztosan működnek, legyen az gyerekorvos, háziorvos, a megszokott autószerelő, gázos, és még sorolhatnám. 

Határkő hetedhét ország határán

Végezd el a munkát, amit rád bíznak, ha szívatnak, aláznak, tűrd méltósággal, fokozatosan, ésszerűen adagold vissza, és ne maradj egyedül, keresd az egészségesek, ép lelkűek társaságát. 

Beilleszkedni Londonban

Az első pár nap ezzel együtt is elég nehéz volt, emlékszem, az első éjszaka utáni reggelen ültem az ágyam szélén a nyomorultul kicsi, szobának csúfolt lyukban, néztem magam elé és arra gondoltam: most akkor mi a fenét is keresek én itt, magam mögött hagyva otthon lakást, barátokat…?? 

Azt éreztem, megfulladok itthon

Feltöltődve, mosolyogva, kivirulva jöttem haza. Ezt már itthon nem érzem. Magyar leszek egy külföldi országban újra, és remélem, hogy sokáig. Hogy valaha hazaköltözöm-e, nem tudom. Magyar vagyok, szeretem az országomat, de jelen pillanatban nem tudok benne élni. 

Soha nem éltem itt luxusban

Egyedülállóként sokkal nehezebb, mint ha valaki a párjával jön ki, és legalább egyikük fizetéséből tudnak spórolni. Már 5 éve, hogy másodszor kijöttem és nem bántam meg. De vannak napok, amikor elgondolkozom, lehet, hogy jobb lett volna átgondolni, mielőtt belevágtam és mindent feladtam otthon.

Mintha időutazáson lennék

Itt hihetetlenül fontosak a gyerekek és a családi egység. Ellentétben például egy pesti utcával vagy busszal, itt nem láttam még olyat, hogy az öregek és a kamaszok ellenségesen méregetnék egymást.