Érdekes írást kaptunk a minap, most, hogy hirtelen végiggondoltuk a blog eddigi történetét, talán még nem is volt róla szó, pedig valóban fontosnak tűnik. Röviden összefoglalva arról van szó, hogy a külföldre költözés (és az abból adódó változás, feszültség) milyen nyomásnak teszi ki a párkapcsolatot?

Mondjátok el a véleményetek - akár itt, a blogon a kommentek között, akár e-mailben - és írjátok meg a saját történetetek, problémáitokat az utrakeloKUKAC gmail.com címre, vagy gyertek a Facebookra  és szóljatok hozzá ott! 

Peti32 

A külföldi életnek, kiköltözésnek egy olyan vetületét szeretném felvetni, amiről ezen a blogon talán még kevesebb szó esett. (Nem követem az első pillanattól, de az utóbbi időben jó pár írást visszaolvastam, és nem találkoztam a témával. Ha már volt, akkor elnézést.) 

Magamról talán csak annyit, hogy a 30-as éveim elején járok, feleségem van és egy kisgyerekem. Németországban élünk, ennél közelebbit nem szeretnék elárulni. Hogy miért titokzatoskodom ennyire? Mert nagyon érzékeny témáról szeretnék írni: miként hat az emberi kapcsolatokra, a családokra a külföldre költözés. 

Már tervezgettük egy ideje, hogy elhagyjuk Magyarországot (nem feltétlenül végleg, de egy időre mindenképpen szerettünk volna eljönni), és tettünk is érte. A feleségemmel mindketten keresgéltünk rendesen, és végül sikerült is állást találni egy multinál. 

Egészen pontosan: a feleségem talált állást. 

Nagyon örültünk, hatalmas tervezgetésbe és készülődésbe fogtunk, olyannyira, hogy még jóval a munkába állás előtt kocsiba ültünk és megnéztük, hova kerülünk, próbáltunk tájékozódni, lakást keresni, a gyereknek ovit, egyáltalán: szétnézni, hol is fogunk élni az elkövetkező években. 

Nem szaporítanám a szót, minden rendben ment, megérkeztünk életünk új helyszínére, végigcsináltuk az ilyenkor szokásos tortúrákat (főleg a lakásbérlés volt macerás, ez megérne egy külön posztot szerintem), de szép lassan megtaláltuk a helyünket. 

Legalábbis a feleségem megtalálta, én azonban egyre rosszabbul érzem magam. Nem könnyű erről írni, és nem is szeretném túlragozni, de az a helyzet, hogy egyelőre (4 hónapja vagyunk itt) nekem még nem sikerült állást találnom, ami nagyon megvisel. 

Persze számítottunk rá, hogy nem lesz egyszerű (főleg, hogy a szakmám sem a legjobb ilyen szempontból), de más számítani rá, és más benne lenni. Valamennyire beszélek németül, fogalmazzunk úgy, hogy nem lehet eladni, de ez a jelek szerint kevés. 

Folyamatosan keresgélek, de egyre reménytelenebbül, és bár különösebb anyagi gondjaink nincsenek, lelkileg egyre nehezebb feldolgozni (nekem mindenképpen) a helyzetet. Nem azért mintha valami macsó lennék, akit idegesít, hogy a felesége keresi meg a pénzt, erről szó sincs, inkább arról van szó, hogy nem találom a helyem, ami lassan kezd feszültségeket gerjeszteni a kettőnk kapcsolatában is. 

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, én még régebben hallottam történeteket arról, mekkora próbatételnek teszi ki a párkapcsolatokat az, ha az ember külföldre költözik, még akkor is, ha nem a bizonytalanba megy. Soha nem gondoltam volna, hogy ez velem, velünk is megtörténhet, de a jelek szerint mégis csak eljött egy nehezebb periódus. Biztos vagyok benne, hogy át fogjuk vészelni, de mégis nehéz.

Nyilván sokan javasolják majd, hogy mihamarabb kezdjek dolgozni, szinte mindegy, milyen munkát. Én legalábbis azt gondolom, ez lesz a megoldás. Aztán közben előbb vagy utóbb csak sikerül elhelyezkednem a szakmámban is. 

Ha van hasonló tapasztalatotok, vagy tanácsotok, akkor azt előre is köszönöm, sokat segítene! 

Girl in America – egy lány kalandjai az Egyesült Államokban

1. A megérkezés

2. A (fél)készételek országa

3Hogyan váljunk hőssé?

4. Még elcsíptük a klasszikus Amerikát

5. Elvegyülök az amerikaiak között

Ha tetszett, az alábbi posztokat is ajánljuk:

Annyi ember vagy?

Kevesen mérik fel a nyelvtanulás (sőt: a nyelvtudás!) fontosságát, és erre sokszor csak akkor döbbennek rá, amikor már ott állnak egy külföldi városban és rájönnek, hogy az, amit ők nyelvtudásnak hittek, mennyit is ér… 

Van mit veszítenem

Az ember felelősséget visel a szeretteiért. Uram bocsá’, egy bizonyos kor után már nem feltétlenül szeretne egy szobában lakni idegenekkel (de még egy lakásban sem). Nem feltétlenül szeretné (még rövidebb időre sem) sokkal rosszabb körülmények között látni a gyermekét, mint ahogyan most élnek és nem érzi célnak azt sem, hogy szállodát takarítson, vagy gyorsétteremben süsse a krumplit. 

Már senkinek sem kellek

2011 tavaszától voltam munkanélküli, most vagyok ellátás nélküli munkanélküli. Közel 100 helyre küldtem el a pályázatomat, mindegyiknél az "előnyt élvez" kategóriának is megfeleltem. Szóba sem álltak velem! Kétkezi munkára sem kellek, a multiknak koros vagyok, másoknak túlképzett, vállalkozás indításához nem rendelkezem tőkével. 

Két éve élem a megálmodott életet

Jelenleg épp Spanyolországban tanulok egy csereprogram keretein belül. Még mindig nem tudom, sikerül-e fedeznem a fennmaradó két évet a tanulmányaimból, de mindent megteszek érte, és ha bárki kérdezi, nagyon szívesen dolgoznék otthon (persze ha találok állást), úgy, hogy engem nem az állam taníttatott, a szüleim pedig rendesen adóznak. 

Feladtam az otthoni vívódást

A német élet nyugodt élet, környezetbarátok, és sokkal jobb életet élnek, mint mi otthon. Mikor lesz olyan, hogy egy konyhában min. 3 féle szemetes található??? (bio, papír, üveg) Nem olcsóbbak a dolgok, mint otthon, viszont amikor a leárazás itt tényleg leárazás és olyankor sokkal olcsóbb minden. 

Ahol nem vagyunk rettenetesen egyedül

Most hogy körülnéztünk Európában (én éltem Angliában is egy évet még 20 évesen) és a saját bőrömön tapasztaltam, hogy mi a helyzet, sokkal jobban értékelem az otthoni kisvárosi életet, ahol rám köszönnek az ismerőseim és biciklivel járunk az oviba.

Hogyan jutottunk el addig, hogy elmentünk

Teljesen átlagos családi életet éltünk a „válság” bekövetkeztéig. Elérkezett az idő, hogy a gyerekek mellől végre dolgozni menjek, mert hát a legkisebb is elkezdte az ovit. Na, itt kezdődtek a problémák…