Nem akartunk írni erről, de ahogyan sorjáznak az írások, nem tudjuk megkerülni a témát, már csak azért sem, mert tökéletes példáját adják annak, miért forog nem is olyan néha az ember gyomra attól, ami ebben az országban zajlik.

Mondjátok el a véleményetek - akár itt, a blogon a kommentek között, akár e-mailben - és írjátok meg a saját történetetek, problémáitokat az utrakelo@gmail.com címre, vagy gyertek a Facebookra és szóljatok hozzá ott!

Végtelenül elszomorító, és valahol nagyon fájdalmas is, ami a magyar sajtóban zajlik az elmúlt bő két hétben – és alighanem pontos képet fest arról, milyen is Magyarország 2012-ben valójában.

Nem akartunk az olimpia kapcsán született írásokkal foglalkozni, mert az elején próbáltunk csak mosolyogni rajtuk, aztán amikor ez már kevéssé ment, akkor nem olvasni őket, és amikor már ez sem ment, akkor csak a fejünket fogtuk.

(Nem véletlen az sem, hogy ebben az írásban egyetlen link sincsen, mert a szóban forgó írásoknak nem kívánunk a magunk még oly szerény eszközeivel sem reklámot csapni – eleget keringenek a közösségi média különböző platformjain, mindenki megtalálhatja kedvére.)

Nem cifráznánk sokat: egy normális lelkületű országban aligha történhetett volna meg az, ami Magyarországon; egy normális lelkületű országban aligha lehetne összeveszni az olimpiai bajnokok (és a nem bajnokok) teljesítményén, sorsán; mert egy normális országban a teljesítményt mindenki elismeri. Márpedig olimpián részt venni (!!), azt megnyerni teljesítmény.

Ezt semmibe venni, ezt valamilyen (számunkra felfoghatatlan és teljességgel megalapozatlan) gőggel lefitymálni olyan tahóság, amit nehéz minősíteni. Megkérdőjelezni bárkit, aki abban, amit csinál, a világon a legjobb – ezt alighanem csak mi, magyarok tudjuk. (Aki pedig olyat ír, hogy eleget volt már olimpiai bajnok Kásás Tamás és a férfi vízilabda-válogatott, hadd jöjjenek mások – nos, az valószínűleg életében még egyetlen percet sem sportolt...)

Aztán ott a másik oldal, amely szerint egy maroknyi csodálatos sportember teljesítménye valamiféle felsőbbrendűséget jelent; amely örömmel veszi, hogy a környező országok kevesebb aranyat nyertek, mint a magyarok (nyilván, mert ez azt bizonyítja, hogy mi mennyivel különbek vagyunk, holott...); amely GDP-t számol és lakosságot arányít és következtet, hogy „lám, mi magyarok” és dagad a mellény – mintha többet tettek volna a sikerekért, mint bárki az országban.

A magyar élsport csodálatos bő két hetet zárt, messze felülmúlva minden várakozást, nem csak az érmekkel, hanem a helyezésekkel, legendás meccsekkel, kitartással és büszkeséggel. Közben persze elfedi a tömegsport kétségbeejtő állapotát, amiről megint nem beszélünk, hiszen...

A magyar újságírók, bloggerek, közírók, véleményformálók (nevezze ki-ki ízlése szerint) rémületes szegénységi bizonyítványt állítottak ki magukról. Ismét bebizonyították, hogy ez az ország még a sikereknek is képtelen együtt örülni, mert a különböző, mocskos szempontok felülírják a közös örömöt.

Csak nézzük meg a briteket (hogy ne menjünk messzebb), akik képesek felhőtlenül boldogok és büszkék lenni magukra, a sikereikre, arra, hogy jó munkát végeztek – és nem csak a pályákon, hanem a szervezésben, az önkéntességben is.

Csoda, hogy úton vagyunk?