Sok kérdést vet föl a mai poszt, de amíg odáig eljutunk, megismerhetünk egy elgondolkodtató történetet, 800 kilométerről és a boldogságról.

Mondjátok el a véleményetek - akár itt, a blogon a kommentek között, akár e-mailben - és írjátok meg a saját történetetek, problémáitokat az utrakelo@gmail.com címre, vagy gyertek a Facebookra és szóljatok hozzá ott!

Anikó:

Középiskolát követően úgy, ahogy kell, szépen jártam főiskolára is, de hát mivel gondoltam, előre kellene lépni, így levelezőre jártam, és mellette dolgoztam. 19 évesen fél évig tán otthon voltam, mivel se egy cukrászda, se egy butik - semmi nem jött össze. De közben persze tanultam, és Szegedre jártam hetente hétvégenként suliba, ami költségtérítéses volt, a szüleim fizettek mindent! :-(

Aztán nagy nehezen kisebb nagyobb "ajánlásokkal" bekerültem a város (nem kívánom megnevezni) egyik legjobb butikjába, ott szépen el is voltam havi 65.000 Ft-os fizetéssel... a részletek lényegtelenek.

Majd jött 4-5 hónap és szintén egy ismerős megkeresett személyesen, hogy apukám ismeretsége révén szeretnék, ha újonnan nyíló autó hitelirodájukba én lennék az ügyintéző és így tovább. Persze nagy félelemmel, de belementem.

Teljesen más munkabeosztás, de több pénz! És közben még mindig tanultam és tanultam, hogy hátha egyszer álmaim munkáját végezhetem, amiért tanultam 3 évig....na és aztán jött, amit igen sokan nem vártak.

Teljes káosz

Válság ide oda, minket nagyon gyorsan elért, sorra dőltek be a hitelek, egyre kevesebb autó ment el, egyre kevesebb hitel, egyre kevesebb jutalék a bankoktól és még sorolhatnám. Na aztán jött az, hogy karácsony előtt talán két héttel a főnököm közölte: jövő héten már nem kell jönni:-( teljes káosz! Imádtam a munkámat, szuper embereket ismertem meg és vége! Na és most hova....

A sulit időközben befejeztem, a párkapcsolatom kezdett tönkremenni, mert még mindig a szülőknél voltunk, nemhogy előre, de még hátra kezdtünk el haladni. Párom vendéglátóegysége is csődbe ment, egyre jobb hírek. Kerestem, kerestem az új munkát, de semmi, no aztán sikerült a szakmámban elhelyezkedni havi 42.000 Ft-ot vittem haza....mondanom se kell nem voltam boldog - nagyon nem!

Aztán jött egy lehetőség, ami akkor nagyon nagy félelemmel töltött el, de ma már tudom, életünk legjobb lehetősége volt!

Irány Németország!

A páromnak felajánlottak egy munkát itt Münchenben. Hipp-hopp pár hét és már itt is volt, ahogy csak tudtam én is jöttem utána. Így is volt rá fél évre, mert hát otthon azért még bíztam hogy hátha lesz valami jobb, vagy neki nem jön be és haza kell jönnie...

Egyik nap bepakoltam és jöttem, a nagy semmibe - ez volt az érzésem, meg az, hogy menni, menni! Házat akarok meg gyereket, meg egy autót, és nyugodt életet, és nem hitelt és hitelt!

Aztán jött itt is a feketeleves

Fél évig otthon ültem, és szórólapokat olvasgattam egész nap és néztem a tv-t, amit nem értettem, mert hát a német nem volt az erősségem! De egyszer csak, mikor már úgy voltam vele, hogy jövök haza, miután több 10 internetes oldalon regisztráltam, minden nap néztem hátha valaki valamit - de semmi.

És akkor!

Egy telefon, egy munka - takarítás! Príma, megyek azonnal. Csak legyen valami. Ez volt 2010 februárjában, márciusban már annyi munkám lett, hogy vállalkozást csináltam, azóta nem szeretnék felvágni vagy bármi, de rengeteg helyre járok el az itteni emberek/családok megbecsülnek, szeretnek és fizetnek! Fizetnek és nem titok, nagyon jól. Úgy hogy anyagilag nem kell rettegni, hogy mi lesz holnap.

Örömmel tudom mondani, hogy három év alatt, leszámítva azt a fél év "otthon ülést" rengeteg mindent értem el az életben, amit otthon biztosan állíthatom, hogy sohasem, legalábbis nem ennyi idő alatt.

A vállalkozásom sikeres, nem panaszkodom. Van egy gyönyörűen berendezett lakásunk (albérlet), el tudunk menni nyaralni kényelmesen egy hétre. Semmi hitelünk nincsen, autó, telefon, laptop és még sorolhatnám, de nem felvágásképpen! Csak bemutatásként hogy elértem valamit, valamit amire büszke vagyok, valamit ami az enyém és nem az államé vagy a banké.

Majd egyszer hazamennék

800 km kellett ahhoz, hogy boldog legyek, vagy inkább nyugodt! Ki tudja?! De örülök, hogy léptem, és itt vagyok, és igen, sajnos azt kell mondanom, hogy nem kívánok haza menni, nem nem, addig nem, míg a családomat csak panaszkodni hallom!

Majd akkor ha a gyermekem beszél itt németül, majd akkor, vagy ha megvettem otthon a házamat, majd ha megnyitottam saját cégemet otthon, azt, ami előtte nem jött össze - mert nem volt rá lehetőség, pénz és még sorolhatnám! Majd akkor!
De hogy az mikor van?????

És még egy vélemény, és zárom is sorsaim: úgy vélem ez a rengeteg MAGYAR fiatal, aki körülöttünk van, vagy a környező városokban és országokban egyszer haza akar majd menni, haza, mert ott hagyta szívét-lelkét, családját, az otthonát. Egyszer haza megy, vesz ő is házat, autót, vesz ruhát, eszik a helyi étteremben, mert hiányzott neki az "OTTHON ÍZE" és viszi haza a pénzt, amit itt megkeresett...

Hazaviszi és ezzel segít, növeli a helyi vállalkozások bevételét, aki eladná házát, mert bajban van, a ruházati üzletekét, akik többet keresnek és így nem kell bezárni az üzletet, nem a BANK viszi el a helyi kis zöldségüzletet stb... DE KÉRDEM ÉN! Mire a MAGYAR úgy érzi, hogy haza akarok menni... akkora mi marad a hazából? Mi?