Úton

Van, amikor valami (esetünkben egy jól hangzó németországi munkaajánlat) nem az, aminek látszik. Így járt pórul Ármin, aki megosztotta velünk a történetét. A tanulság: nem árt figyelni és tájékozódni, mielőtt az ember feladva mindent, elindul külföldre.

Sok kérdést vet föl a mai poszt, de amíg odáig eljutunk, megismerhetünk egy elgondolkodtató történetet, 800 kilométerről és a boldogságról.

Mondjátok el a véleményetek - akár itt, a blogon a kommentek között, akár e-mailben - és írjátok meg a saját történetetek, problémáitokat az utrakelo@gmail.com címre, vagy gyertek a Facebookra és szóljatok hozzá ott!

Anikó:

Középiskolát követően úgy, ahogy kell, szépen jártam főiskolára is, de hát mivel gondoltam, előre kellene lépni, így levelezőre jártam, és mellette dolgoztam. 19 évesen fél évig tán otthon voltam, mivel se egy cukrászda, se egy butik - semmi nem jött össze. De közben persze tanultam, és Szegedre jártam hetente hétvégenként suliba, ami költségtérítéses volt, a szüleim fizettek mindent! :-(

Aztán nagy nehezen kisebb nagyobb "ajánlásokkal" bekerültem a város (nem kívánom megnevezni) egyik legjobb butikjába, ott szépen el is voltam havi 65.000 Ft-os fizetéssel... a részletek lényegtelenek.

A mai posztért biztosan kapunk majd a fejünkre néhány kommentelőtől, de annyi baj legyen. Ennél fontosabb az a folyamat, amit leír a mai poszt, nevezetesen, hogy pár év alatt miként lesz valakiből, aki anno a mindenáron való maradás mellett tette le a voksát olyan ember, aki szerint nincs mire várni és el kell indulni. Tetszik vagy sem, ez van...

Mondjátok el a véleményetek - akár itt, a blogon a kommentek között, akár e-mailben - és írjátok meg a saját történetetek, problémáitokat az utrakelo@gmail.com címre, vagy gyertek a Facebookra és szóljatok hozzá ott!

István:

Bő 3 évvel ezelőttig rendre hitet tettem amellett, hogy nem szabad az országot elhagyni - dolgozni, tanulni kell mindenkinek a rá szabott feladata szerint. Csakhogy... csakhogy mint annyi más ember. jómagam is munkanélküli lettem, majd a sokadig nekifutásra sem találtam olyan munkát, amely a családom megélhetését biztosítani tudta volna.

Az ember megérkezik egy (talán nem is annyira idegen) országba, rosszabb esetben egyedül, és első este ül az ágya szélén, néz maga elé és arra gondol: Úristen, mit keresek én itt? Rosszabb eset, ha a családja otthon marad. Egy ilyen történet következik.

Mondjátok el a véleményetek - akár itt, a blogon a kommentek között, akár e-mailben - és írjátok meg a saját történetetek, problémáitokat az utrakelo@gmail.com címre, vagy gyertek a Facebookra és szóljatok hozzá ott!

Georg

Már majdnem 30 éves voltam, amikor adódott egy németországi munkalehetőség. Nem volt számomra ismeretlen az ország, többször jártam már ott, a nyelvet is beszéltem, tehát különösebb sokk nem ért, mégis, a mai napig tisztán emlékszem az első pár nap néha gyomorszorító hiányérzetére.