Egy okos szociológus nemrégiben azt mondta, az elvándorlás öngerjesztő folyamat, azaz minél többen mennek el, annál többen követik őket, hiszen már nem a teljesen ismeretlenbe kell menniük. Nos, erre tökéletes példa mai posztunk, no meg arra, miként tart össze és segíti egymást egy család.
Mondjátok el a véleményetek - akár itt, a blogon a kommentek között, akár e-mailben - és írjátok meg a saját történetetek,problémáitokat az utrakeloKUKAC gmail.com címre, vagy gyertek a Facebookra és szóljatok hozzá ott!
Imre:
Általában fiatalok történeteit olvasom itt, a blogon, ami persze gondolom természetes is valahol, hiszen inkább ők azok, akik könnyebben felpakolják a holmijukat és elindulnak.
Az én korosztályomból (60 éves elmúltam) már nyilván kevesebben vannak, akik megpróbálják, így talán érdekes lesz a mi történetünk. Főleg, mert sok velem egykorú ismerősömtől hallom, mennyire hiányzik neki a külföldre költözött gyermeke, főleg, ha unoka is van, és mennyit szenvednek amiatt, hogy nem lehetnek velük annyit, amennyit szeretnének.
Mi is így voltunk, a lányunk két éve költözött ki Németországba, mi pedig ültünk otthon a feleségemmel, néztük egymást a házban, és arra gondoltunk: ennek így mi értelme?
Soha nem voltunk az az otthonülő típus, szívesen és sokat utaztunk, igaz, ezek csak nyaralások, telelések voltak. Nem is ez a lényeg, hanem hogy nem volt tőlünk idegen a gondolat, hogy a gyerek (és az unokák) után menjünk.
Kész szerencse, hogy ők is hívtak. Végiggondoltuk a lehetőségeket, számolgattunk, és bár a számok elég félelmetesek voltak (kettőnknek együtt nagyon nem volt 1000 eurónyi nyugdíja, ami azért elgondolkoztató, bár ez egy másik téma), úgy döntöttünk, megyünk utánuk.
Különösen, mert otthon úgy éreztük, nincsen már ránk szükség, teherré váltunk az országnak, pénzünk alig – szóval nem éreztük, hogy kiegyensúlyozott, boldog nyugdíjas évek várnak ránk. Jön a tél, és nagyon nem szerettük volna azt számolgatni, hogy eszünk vagy fűtünk.
Így aztán nem sokat hezitáltunk, elfogadtuk a meghívást, összepakoltuk a legszükségesebbeket és mentünk a gyerek után Németországba. A nyugdíjunkból persze semmire sem futná, de szerencsére a lányunknál lakunk, vigyázunk az unokákra, segítünk a háztartásban – és nagyon örülünk, hogy velük lehetünk.
Nem maradunk persze egész évre, pár hónap után mindig hazajövünk pár hétre, egyrészt, hogy kicsit pihenjünk, másrészt, hogy ne menjünk egymás agyára.
Ez megy most már jó pár hónapja, és nagyon élvezzük ezt a kétlakiságot. Boldogok vagyunk, amikor a lányunk családjával vagyunk, és boldogok vagyunk, amikor visszajövünk Magyarországra.
Ha egy tanulságot kellene mondanom, akkor az az lenne: sose vegyünk semmit készpénznek, az életünk alakulását végzetnek – hiszen mindannyian változtathatunk.
Ha tetszett, az alábbi posztokat is ajánljuk:
Hatalmas buli és több is annál
Mi magunk is gyökeresen megváltoztunk e négy hónap alatt, hiszen itt olyasvalamit kaptunk, amit az otthoni egyetemeken, főiskolákon nem oktatnak.
A család hazautazott és én itt maradtam egyedül, egy, még az otthoninál is nagyobb lakásban, ami teljesen üres. Az első éjszakát néhány törölközőn és takarón a földön töltöttem, kisfiam nekem itt hagyott maciját párnának használva.
Ha nem érzi itt jól magát, esetleg menjen haza így viselkedni. Mire üvöltve közli, hogy ez itt Európa, ő otthon van, a magyarok meg takarodjanak vissza Szibériába, ahonnét jöttek.
Fő problémánk az üzenettel van, amennyiben a semmitmondást annak lehet tekinteni. E 4,5 perc egyetlen üzenete ugyanis az, hogy itt vannak a haverok, a nyár, a buli, minek mennél el.
Külföldön megint meg kell találni azokat a biztos kapaszkodókat, melyek odahaza viszonylag biztosan működnek, legyen az gyerekorvos, háziorvos, a megszokott autószerelő, gázos, és még sorolhatnám.
Határkő hetedhét ország határán
Végezd el a munkát, amit rád bíznak, ha szívatnak, aláznak, tűrd méltósággal, fokozatosan, ésszerűen adagold vissza, és ne maradj egyedül, keresd az egészségesek, ép lelkűek társaságát.
Az első pár nap ezzel együtt is elég nehéz volt, emlékszem, az első éjszaka utáni reggelen ültem az ágyam szélén a nyomorultul kicsi, szobának csúfolt lyukban, néztem magam elé és arra gondoltam: most akkor mi a fenét is keresek én itt, magam mögött hagyva otthon lakást, barátokat…??
Utolsó kommentek