Azzal a (talán nem túl PC) megjegyzéssel kell kezdenünk a mai posztot, hogy van pár olyan rendszeres kommentelő, akinek kedvtelve olvassuk a hozzászólásait, mert értelmes, átgondolt, határozott világképpel rendelkező embereknek tűnnek. Egyikük gondolatait (melyek ehhez a poszthoz születtek) közöljük ma.
Mondjátok el a véleményetek - akár itt, a blogon a kommentek között, akár e-mailben - és írjátok meg a saját történetetek, problémáitokat az utrakelo@gmail.com címre, vagy gyertek a Facebookra és szóljatok hozzá ott!
Lobelt Ledfold
Sajnos nagyon rossz hírem van azoknak, akik úgy gondolják, hogy ma a magyar valóság független attól, hogy mi folyik Bangladesben, Kínában vagy éppen Törökországban.
Mint ahogy a németországi események, társadalmi, politikai és gazdasági folyamatok is hatnak, de még mennyire, az otthoni folyamatokra, ugyanúgy hatnak a totál elmaradott vagy éppen a brutálisan fejlődő országok folyamatai is. Globalizáció, világpiac, globális verseny.
Sajnálom, hogy ezt kell írnom, de az a szomorú helyzet, hogy Európa nem egy izolált entitás, ahol európai módon, a világtól függetlenedve lehetne élni. Mostantól nem.
Ijesztő lehet a gondolat, de ettől függetlenül még teljesen objektív tény, hogy a magyar munkavállaló Magyarországon is versenyzik és nem saját kollégáival, hanem egy kínaival, egy némettel, vagy éppen egy kongóival.
Alsó szinten az egyén, majd az egyén közösségbe, csoportba rendeződve (ami lehet maga a társadalom, de lehet egy cég vagy éppen egy nemzetgazdaság is).
Vannak földrajzi tényezők, melyek határokat állítanak ennek a versenynek (ez az egyetlen szerencsénk), de a mai világban ahol egyszerre tízezer konténereket szállító hajók tízezrei cirkálnak a világban, ezek a határok sajnos egyre kisebb jelentőségűek.
Ha változtatni szeretnénk az életünkön az első lépés lenne egy reális helyzetértékelés. Annak pedig a része az, hogy tudatosítani kellene azt, hogy a magyar nemzetgazdaság termelékenysége olyan, amilyen (termelékenység egy közgazdasági fogalom, benne van a hatékonyságtól kezdve sok minden), és ez a relatív (többi gazdasághoz) viszonyított termelékenység meghatározza a bérszínvonalat.
Szomorú tény, de jelenleg a magyar bérek színvonala nagyjából harmóniában vannak ezzel a bizonyos termelékenységgel. Ha nem állít több értékesíthető értéket elő az ország, akkor nem lesz magasabb reál fizu, senkinek. Mint ahogy mostanság látható a helyzet romlik, nem javul.
Főleg a szenya kínai (és még sokan mások) miatt, aki hajlandó elvállalni (egyre kevésbé amúgy) féláron ugyanazt a munkát, lenyomja ugyanazt (kicsit másképp, de a végeredmény végső soron használható) a fele olyan életszínvonal reményéért.
És akkor még nem beszéltünk arról, hogy a világ ezen felén nem nagyon akadnak fel azon, hogy nincs ingyenes egészségügy vagy hogy nem jár alanyi jogon sem segély, sem nyugdíj. Csak képzeljétek el, hogy ez mekkora versenyelőnyt jelent az országoknak velünk szemben.
Még el lehet futni az Egyesült Királyságba, meg Németországba, ott még van egy olyan réteg akinek olyan rohadt magas az a bizonyos termelékenysége és tudása, hogy még a kínai is fizet neki, hogy menjen oda és tanítsa őket, és lehet, hogy soha nem is fogja ezt az előnyét elveszíteni, de ez a réteg Németországban sem a fodrászok csoportja (semmi bajom a fodrászokkal, csak próbáltam egy nagyjából homogén szolgáltató szakmát kiszúrni).
Az ottani fodrászok azért keresnek sokszorosan többet (és azért lehet, még, nyugdíjakat is biztonságosan fizetni), mert az ottani társadalom termelékeny rétege előteremti a pénzt és képes, meg hajlandó megfizetni a magasabb díjakat. Megjegyzem, hogy vannak azért jelek, egy soproni fodrászszalonban meg fogorvosi rendelőben dolgozva nem árt németül is tudni egy kicsit.
Magyarország jelenleg nem Nyugat-Európa, és ahogy kinéz, még 100 évig nem is lesz. Aki nyugati életszínvonal akar élni, az menjen oda, vagy otthon termeljen/szolgáltasson olyasmit, amit értékesíteni tud A Nyugatra, nyugati árakon.
Mi nem élhetünk európai módon, mert nem vagyunk ahhoz elég jók (mint nemzetgazdaság, nem egyén szintjén), illetve kimaradtunk néhány kontinensnyi népirtásból, illetve materiális javak hazaszállításából (a mai gazdag államok többsége sem csak végtelen tudásvágyának és pacifista szemléletének köszönheti azt a kezdeti jólétet, ami megteremtette a mai gazdasági erejük alapjait, bár ez nem tartozik ide, hisz már történelem).
Nem vagyunk rosszak sem azért, csak a vágyálmok helyett (európai módon AKAROK élni) dolgozni kell érte, és majd 2 generáció múlva talán elérünk oda, ahol most vannak a németek. Viszont te, nyájas blogolvasó, te nem fogsz 5-10-15 éven belül oda kerülni, sőt valószínűleg egész életedben sem, hacsak nem vagy egészen kiemelkedő abban, amit csinálsz, és hacsak amit csinálsz azért valahol valaki hajlandó durván sok pénzt fizetni.
Ezzel együtt nem érdemes keseregni. Én olyan helyen élek, ahol a csapvizet nem szabad meginni, viszont van áram és gyors internet meg tányéros tévé is. Gondolj bele, hogy a világban élő kompetítoraid 80%-a (akikkel versenyzel a béredért) ezekkel SEM rendelkezik. Még van hová süllyedni, ha nem kapjuk össze magunkat.
És még egy kitétel. Mikor milliónyi lengyel, román, bolgár húzott el Nyugatra, mikor Észtország lakosságának 20%-a költözött Nyugatra, akkor alapvetően más volt a helyzet mint most.
Ne így legyen, és minden magyar találja meg a helyét arrafelé, de olybá tűnik, hogy bár az öregedő társadalom miatt bizony valóban akad ott munkaerőhiány, de azokra a helyekre brutális a verseny.
Bár alighanem soha nem fogunk olyan posztokat olvasni, ahol a sikertelenül próbálkozók vallanak színt, de nagyon erős a gyanúm, hogy ők vannak abszolút többségben. Sok sikert mindenkinek, aki belevág, de nem egyszerű, és egyre kevésbé lesz az.
És még egy bizsergetően demagóg gondolatot a végére. A boldogságot nem anyagiakban kellene mérni. Rándulj ki egyszer egy totál szétcseszett ázsiai vagy dél-amerikai helyre és meglátod, hogy sokszor a nyomorúságosan szegény népek is képesek élvezni az életet.
Nem akarnak európai módon és szinten élni, talán azt se tudják mi az. Mégsem öngyilkolják magukat és azt se tudják mi az a pszichiáter.
Ha tetszett, az alábbi posztokat is ajánljuk:
Az ember viszi magával, ami benne van
Szerintem igenis lehet úgy boldog egy család, hogy mondjuk 5-10 évente máshol élnek, sőt talán akkor igazán teljes az élet. Megismerni annyi kultúrát és népet, amennyit csak lehet, mindig tanulni valami újat ismeretlen ismerősöktől. Nem biztos, hogy mindent az iskolapadban kell megtanulni.
Napról napra egyre kilátástalanabb a helyzetem, most megint külföldön szeretnék szerencsét próbálni, de ez is nagyon nehéz, rengeteg a csaló állást hirdető és az életkorom miatt is nehéz.
Amikor ki kell fizetni a számlákat, lakáshitelt, a gyerekek dolgait az iskolában, meg ruha is kell rájuk, és nincs miből Magyarországon, akkor igenis lépni kell. Ha máshol találjuk ezt meg, akkor már nem a hazafiasság számít. Ezzel nem az országot fikázzuk, csak nem akarunk nyomorogni, mert mindent a hazáért…
Van külföldi munkám, mégis maradunk
Fél év alatt 53 helyre küldtem el az anyagomat. 12 céghez hívtak be, 8 állásinterjún voltam, ebből 1 cég pedig fel is vett. Mégis maradunk. Egyelőre. Ugyanis az itthoni kényelmes életünket alaposan a feje tetejére állítanánk ezzel a lépéssel. Nem vagyok benne biztos, hogy ezt a részét annyira akarom.
Becsapni az ajtót magunk mögött
Egy jól menő vállalkozás tulajdonosa vagyok, mégis egyre inkább érik az elhatározás: eladok mindent, elég volt, el innen - vagy inkább vissza. Élhetetlennek tartom az országot, pénzzel vagy nélküle mindegy. Folyamatosan az az érzésem, hogy itt minden egy dologról szól: fizess! És persze mindent meg lehet venni.
A spanyol példa és a magyar bűntudat
Ha valaki mindezek mellett vagy ellenére változtatni akar és nehéz döntés előtt áll, azt segíteni kellene. Ha mással nem, azzal, hogy ne akadályozzák a döntéseiben, vagy azzal, hogy a sajnálkozás, és/vagy önsajnáltatás helyett választási alternatívákat kapjon a saját hazáján belül is.
Utolsó kommentek