Ma ismét Amerika felé vesszük az irányt, kiderül, hogy hogyan néz ki egy istentisztelet, és némi ugrással szó lesz arról is, bujkálnak-e a bokorban traffipaxozó rendőrök.
Mondjátok el a véleményetek - akár itt, a blogon a kommentek között, akár e-mailben - és írjátok meg a saját történetetek, problémáitokat az utrakeloKUKAC gmail.com címre, vagy gyertek a Facebookra és szóljatok hozzá ott!
Girl in America:
Szeretem a helyi nevezetességeket, parkokat, múzeumokat és templomokat felfedezni. Gyakorlatilag itt templom templomot követ, de sokáig egyikbe sem akaródzott bemennem.
Elsőre egyik sem fogott meg a gipszkartonnak tűnő falaikkal, a beépített játszóházakkal, a modern, reklámokkal teleragasztott parkolókkal. De egy vasárnapi mise elég volt, hogy ez megváltozzon csak el kellett fogadnom, hogy itt ez (is) más.
Bent nincs oltár, nincsenek szentképek, a mise szövege óriás LCD-kivetítőkön megy, hiába keresed a harangot, mert nincs, kézen fogva énekled a dalokat a melletted állóval, mise után pedig maradsz beszélgetni, és általában sokkal lazábbra veszi a vallás témakörét mindenki.
Itt az úgynevezett NIV-t (New International Version) forgatják, ami a nehezebben olvasható bibliai szöveg – na, mondjuk ki - lebutítása és így sokkal könnyebben befogadható.
A kocsiban napokig hallgattam egy eszméletlen jó rock adót, aztán elkezdtem figyelni a dalok szövegére, és akkor jöttem rá, hogy gyakorlatilag imákat hallgatok jó rockzenébe csomagolva. Itt ilyen is van, vallási adó fiataloknak éjjel-nappal.
A templomokban ingyen tornaestéket tartanak, zenekart verbuválnak, főzőesteket szerveznek és ezeket nyilván valahogy fedezni kell, úgyhogy igen csak borsos adományokat szednek össze minden hétvégén.
Múltkor elkérte a tollam a mellettem ülő anyuka, hogy kitölthesse a kétszázötven dolláros adomány csekkjét. A tömegnek meg óriási ereje van, bennem is átfutott a rossz érzés, hogy miért nem tömöm meg pár dollárral a körbeadott kosarat.
A vallást kissé meg kell marketingelni, el kell adni, hogy ne legyen olyan száraz, és hogy az amerikaiak minden vasárnap járjanak, de működik. Lehet, hogy felületesebb és nem olyan szigorú, mint otthon, de lehet érezni az összetartozást és az emberek legalább gyakorolják a vallást.
Azt szokták mondani, hogy itt Közép-Nyugaton két dolognak kell teljesülnie hogy egy szint után a karrierben feljebb léphess, és beilleszkedj a társadalmilag elfogadott képbe; családosnak lenni és templomba járni. És itt ugye az amerikaiak imádják a szabályokat. Alkotni, követni, betartani.
Apropó szabályok, törvények. Nekem a rendőrök külön téma. Komolyan mondom, egy-egy út menti ellenőrzést látva görcsbe rándul a gyomrom, pedig nem is engem igazoltatnak. A kocsi mindkét oldalán kézi irányítású ledes reflektor van, gyakorlatilag megvakít, szándékosan.
Emellett kék-piros sziréna nagy villódzó fénnyel, tetőn, kétoldalt, rendszámnál, gyakorlatilag mindenhol villog, ahol találtak szabad két centit az autón.
A két első ülés közé mindig be van szíjazva a shotgun és a rifle, amit a hátsó szélvédőn át látni. Általában itt egyedül dolgoznak, de az anyósülésen levő érintőképernyős computeren jelzik egymásnak, ki merre jár, problémásabb helyzetnél jeleznek és bevárják egymást.
Az övükön kész fegyverarzenál, és golyóálló mellény nélkül nem is indulhatnak munkába. Az egyik kezük akkor is a fegyveren van, ha csak útbaigazítanak. Van itt egy szabály: ha valakit félrehúznak a leállósávba, akkor kötelező a többieknek besorolni legbelülre, tiszta terepet hagyva nekik a jobb sávban.
Amúgy határozottak és elszántak, és óriási különbség otthonhoz képest, hogy nem állíthatnak meg minden ok nélkül közúti ellenőrzésre, itt nem létezik nyári bokorban megbújó kamera, majd utólag kipostázott büntetés, és nem akarnak extra pénzt a zsebükbe.
Itt minden szabálysértés a bíróságon köt ki és a rendőrök megjelenhetnek és meg is jelennek tanúként. Na és itt északon tényleg tekintélyük van.
Girl in America – egy lány kalandjai az Egyesült Államokban
1. A megérkezés
4. Még elcsíptük a klasszikus Amerikát
5. Elvegyülök az amerikaiak között
Ha tetszett, az alábbi posztokat is ajánljuk:
Ez már a saját túlélésünkre megy
Szerintem a XXI. században, amikor a népvándorlás nyilvánvaló jelenség, elavultak a régi, berögzült nézetek, hogy magyar vagyok, akkor is maradok, ha a fene fenét eszik is.
Nem csak elkeseredetten menekülők vannak
A lakásbérlés esetében például kifejezetten jól jött, hogy akadtak kollégák, akik meg tudták mondani egy-egy környékről, hogy érdemes-e arrafelé keresgélni. (…) Lambethnek vannak olyan részei, ahol bármikor vennék lakást (ha lenne elég pénzem…), és egy-két utcával arrébb akkor se költöznék oda, ha fegyvert szorítanának a fejemhez.
Még nincsenek gyermekeim, de pár év múlva szeretnék többet is, és amikor erre gondolok, egyre gyakrabban jut eszembe, hogy szeretném-e, ha Magyarországon nőnének fel. És egyre gyakrabban „nem” a válasz.
Nem hittem volna, hogy ide jutunk
Régebben hallottam történeteket arról, mekkora próbatételnek teszi ki a párkapcsolatokat az, ha az ember külföldre költözik, még akkor is, ha nem a bizonytalanba megy. Soha nem gondoltam volna, hogy ez velem, velünk is megtörténhet, de a jelek szerint mégis csak eljött egy nehezebb periódus. Biztos vagyok benne, hogy át fogjuk vészelni, de mégis nehéz.
Kevesen mérik fel a nyelvtanulás (sőt: a nyelvtudás!) fontosságát, és erre sokszor csak akkor döbbennek rá, amikor már ott állnak egy külföldi városban és rájönnek, hogy az, amit ők nyelvtudásnak hittek, mennyit is ér…
Utolsó kommentek