Egy közelmúltbeli posztnál élénk vita alakult ki arról, vajon külföldön más-e a politika, mások-e a politikusok, mint Magyarországon. Szerintünk a politikusok nem, de a tettek következményei igen.
Mondjátok el a véleményetek - akár itt, a blogon a kommentek között, akár e-mailben - és írjátok meg a saját történetetek, problémáitokat az utrakeloKUKAC gmail.com címre, vagy gyertek a Facebookra és szóljatok hozzá ott!
Rendhagyó poszt lesz a mai, mert arra gondoltunk, folytatnánk egy megkezdett vitát a politika és a politikusok természetéről.
A téma egyik levélírónk, Rita posztja kapcsán merült fel. Emlékeztetőül: ő azt írta, hogy elege volt „a mindennapos apró, lassan mérgező kompromisszumokból, a „majd megoldjuk okosba’” hozzáállásból, a kis stiklikből (melyekből majd később megszületnek a nagy csalások), a néha egészen morbid politikusi cinizmusból, abból, hogy nincs kiút. A közélet iránt érdeklődő fiatalként bőven elegem lett abból, hogy minden közszereplő ugyanolyan, álljon bár akármelyik politikai oldalon…”
Bár nincs teljes egyetértés, az a közös tapasztalatunk, hogy a politika és a politikusok természete alapvetően a nyugati világ nagy részén ugyanolyan. A céljuk ugyanis közös (a hatalom megszerzése és megtartása), a módszerek meglehetősen hasonlóak (nehezen tudunk olyan politikust elképzelni, aki az igazság teljes szövetét felbontja, ugye…), ami különbözik, azok a következmények.
A helyzet ugyanis az, hogy míg egy szerencsésebb demokráciában a politikusok által elkövetett hibáknak az esetek nagy részében komoly következménye van (például egy derékba tört, vagy legalábbis komolyan visszaeső karrier), addig Magyarországon ez a ritkább. Nem állítjuk, hogy nincs ilyen, de az arányok inkább fordítottak. (Egyet kell értenünk az egyik külföldről kommentelővel, Csibuborékkal, aki szerint „Biztos itt is vannak emberek, akik lopnak, csalnak, hazudnak, vannak rasszisták, meg szabályokat megkerülők… Természetes, mert minden féle ember él itt is. Csak az nem mindegy, hogy ez milyen mennyiségben van ez jelen, és biza én ilyesmivel nem találkoztam még itt, míg otthon rendszeresen.”)
Elég rámenni szinte bármelyik komolyabb nyugat híroldalra, aligha múlik el hét politikusi botrány nélkül. Azt állítani tehát, hogy csak a magyar politikusok beszélnek félre, csak a magyar politikusok gondolnak a saját zsebükre a közpénzek elköltésénél (elég talán csak az elmúlt évek brit botránysorozatára utalnunk, amikor a szigetország alsóházi képviselői trükköztek a nekik járó költségtérítésekkel, saját rokonokat alkalmazva, lakásbérlést elszámolva, stb.) erős csúsztatás lenne. Az viszont nagyon nem mindegy, hogy például az említett brit eset az ottani juttatási rendszer újragondolását és jó pár politikus karrierjének a végét jelentette. Várjuk a magyar példákat…
Miként az egyik kommentelő (swingerman) is írta az említett posztnál: „a politika egyszerűen csak ilyen. A felnőtté válás egyik lépcsőfoka ennek megértése. Ha végre rájövünk, hogy a szótekerés, aljasság, hazugság a politika velejárói, könnyen át tudunk látni ezeken és megértjük, hogy a politika támogatók nélkül nem működik.”
Ami nagyon nem mindegy szerintünk, hogy a politikai elit mit sugall az adott ország lakosságának. Míg ugyanis (maradva a brit példánál) az szerintünk azt sugallja, hogy csaltak és hazudtak, de nem úszták meg, addig a magyar elit szerény véleményünk szerint azt sugallja, hogy lehet csalni, úgyis megúszod. Márpedig ez kihat a mindennapi életünkre, a mutyikra, arra, hogy a zöldséges nem ad számlát, hogy aligha létezik olyan mesterember, akinek az eszébe jut számlát kiállítani, és még folytathatnánk.
Hogy van-e konklúzió? A legnehezebben megválaszolható kérdések egyike, hogy mi is a teendő: maradni és megpróbálni változtatni, vagy csomagolni és vissza sem nézni. Rosszabb pillanatainkban az utóbbira voksolunk, a jobbakban pedig egyetértünk Justin Case-szel: „Nehogy már pár hülye politikus miatt az embernek el kelljen hagynia az otthonát. Ha ilyen könnyen feladjuk sosem fog itthon semmi sem változni. Ne adjuk meg az “urambátyáméknak” azt az örömet, hogy elüldözhetnek mindenkit innen…"
Girl in America – egy lány kalandjai az Egyesült Államokban
1. A megérkezés
4. Még elcsíptük a klasszikus Amerikát
5. Elvegyülök az amerikaiak között
Ha tetszett, az alábbi posztokat is ajánljuk:
Jómagam is, így túl az 50-en, úgy gondolom, hogy amíg nem késő ki kell mennem az országból. Eddig úgy éltem az életemet, hogy becsülettel, tisztességgel igyekeztem jól végezni a dolgaimat, mindenféle káros szenvedélyek nélkül. Két gyermekemet is felneveltem, akik egyetemet végeztek, életem eddigi legnagyobb értelme az volt, hogy úgy neveljem őket, hogy meg tudjanak állni a lábukon, és azt hiszem, hogy ezen a téren sikerrel jártam.
Ez már a saját túlélésünkre megy
Szerintem a XXI. században, amikor a népvándorlás nyilvánvaló jelenség, elavultak a régi, berögzült nézetek, hogy magyar vagyok, akkor is maradok, ha a fene fenét eszik is.
Nem csak elkeseredetten menekülők vannak
A lakásbérlés esetében például kifejezetten jól jött, hogy akadtak kollégák, akik meg tudták mondani egy-egy környékről, hogy érdemes-e arrafelé keresgélni. (…) Lambethnek vannak olyan részei, ahol bármikor vennék lakást (ha lenne elég pénzem…), és egy-két utcával arrébb akkor se költöznék oda, ha fegyvert szorítanának a fejemhez.
Még nincsenek gyermekeim, de pár év múlva szeretnék többet is, és amikor erre gondolok, egyre gyakrabban jut eszembe, hogy szeretném-e, ha Magyarországon nőnének fel. És egyre gyakrabban „nem” a válasz.
Nem hittem volna, hogy ide jutunk
Régebben hallottam történeteket arról, mekkora próbatételnek teszi ki a párkapcsolatokat az, ha az ember külföldre költözik, még akkor is, ha nem a bizonytalanba megy. Soha nem gondoltam volna, hogy ez velem, velünk is megtörténhet, de a jelek szerint mégis csak eljött egy nehezebb periódus. Biztos vagyok benne, hogy át fogjuk vészelni, de mégis nehéz.
Kevesen mérik fel a nyelvtanulás (sőt: a nyelvtudás!) fontosságát, és erre sokszor csak akkor döbbennek rá, amikor már ott állnak egy külföldi városban és rájönnek, hogy az, amit ők nyelvtudásnak hittek, mennyit is ér…
Utolsó kommentek