Új hét, új történet, ezúttal arról, hogy mit tegyen az, akinek már van veszíteni valója, mert nem nyomorog, gondoskodnia kell családról, valamit már elért az életben – mégis menne…
Mondjátok el a véleményetek - akár itt, a blogon a kommentek között, akár e-mailben - és írjátok meg a saját történetetek, problémáitokat az utrakeloKUKAC gmail.com címre, vagy gyertek a Facebookra és szóljatok hozzá ott!
István:
Hajlamos vagyok néha irigyelni azokat a fiatalokat, akik család és komolyabb egzisztencia nélkül gondolkodnak azon, hogy belevágnak a külföldi életbe. Bizonyos szempontból ugyanis sokkal könnyebb dolguk van, mint nekünk, akiknek gondolnunk kell gyerekre, nagy nehezen megszerzett földi javakra (melyeket azért nem hagy csak úgy maga mögött az ember), és ezer más szempontra, mielőtt nekiindulnánk.
A minap beszélgettem egy barátommal, aki anno, az átkosban hagyta el Magyarországot (avagy disszidált, ha még ismerős e kifejezés), és ebben a beszélgetésben is felmerült, hogy mennyire más volt akkor nekivágni.
Ő éppenséggel nem is a semmibe ment, de veszítenivalója sem nagyon volt: egy nem túl színvonalas albérletben élt, a munkáját elviselte, de különösebben nem lelkesedett érte, miként nem nagyon vonzotta a hosszú évek várakozásával megvásárolható Trabant és az évtizednyi várakozás után megszerezhető vezetékes telefon ígérete sem.
A legnagyobb nehézség akkoriban a család hiánya volt, hiszen ha egyszer valaki lelépett, jó ideig nem láthatta a szeretteit (internetről és hasonló nyalánkságokról akkor természetesen még szó sem volt). Ez irtózatosan nehéz lehetett, de a többi szempontot figyelembe véve, olyan mélyen volt, a normális élet valós reménye nélkül (ha nem tekintjük normális életnek egy panelház 7. emeletén a 46 négyzetméteres lakást, a kis hétvégi telket és az autónak nevezett, pöfögő szocialista izéket), hogy könnyebb lélekkel indult el.
Mindezzel csak arra szeretnék rámutatni, hogy szerintem van egy réteg, aki menne, de nincs olyan elkeserítő helyzetben, mint az ezen a blogon is olvasható történetek szereplőinek egy része: nem nyomorog, magyar viszonyok között viszonylag normális körülmények között él, van munkája, egy vagy több (az én esetemben iskolás) gyereke, akad saját lakás vagy ház is – egyszóval bőven van mit veszíteni.
És bőven van kire gondolni is, hiszen az ember felelősséget visel a szeretteiért. Uram bocsá’, ráadásul egy bizonyos kor után már nem feltétlenül szeretne egy szobában lakni idegenekkel (de még egy lakásban sem). Nem feltétlenül szeretné (még rövidebb időre sem) sokkal rosszabb körülmények között látni a gyermekét, mint ahogyan most élnek és nem érzi célnak azt sem, hogy szállodát takarítson, vagy gyorsétteremben süsse a krumplit.
Ehhez még hozzájön az a nem is olyan apró probléma, hogy a szakmám sem kifejezetten az, mellyel kapkodnának utánam külföldön, tehát vagy szakmát váltok, vagy bevállalom a fent ecsetelt nehézségeket.
Egyelőre tehát tanácstalan vagyok (hátha itt, a hozzászólásokban kapok majd tanácsot…), mégis szeretnék már úton lenni, mert nem érzem biztonságban a családom és magam, és itt az anyagiakon túl szerepet játszik az is, hogy szeretek európai polgárként gondolni magamra – és nem csak félig… De erről talán majd legközelebb.
Girl in America – egy lány kalandjai az Egyesült Államokban
1. A megérkezés
4. Még elcsíptük a klasszikus Amerikát
5. Elvegyülök az amerikaiak között
Ha tetszett, az alábbi posztokat is ajánljuk:
2011 tavaszától voltam munkanélküli, most vagyok ellátás nélküli munkanélküli. Közel 100 helyre küldtem el a pályázatomat, mindegyiknél az "előnyt élvez" kategóriának is megfeleltem. Szóba sem álltak velem! Kétkezi munkára sem kellek, a multiknak koros vagyok, másoknak túlképzett, vállalkozás indításához nem rendelkezem tőkével.
Két éve élem a megálmodott életet
Jelenleg épp Spanyolországban tanulok egy csereprogram keretein belül. Még mindig nem tudom, sikerül-e fedeznem a fennmaradó két évet a tanulmányaimból, de mindent megteszek érte, és ha bárki kérdezi, nagyon szívesen dolgoznék otthon (persze ha találok állást), úgy, hogy engem nem az állam taníttatott, a szüleim pedig rendesen adóznak.
A német élet nyugodt élet, környezetbarátok, és sokkal jobb életet élnek, mint mi otthon. Mikor lesz olyan, hogy egy konyhában min. 3 féle szemetes található??? (bio, papír, üveg) Nem olcsóbbak a dolgok, mint otthon, viszont amikor a leárazás itt tényleg leárazás és olyankor sokkal olcsóbb minden.
Ahol nem vagyunk rettenetesen egyedül
Most hogy körülnéztünk Európában (én éltem Angliában is egy évet még 20 évesen) és a saját bőrömön tapasztaltam, hogy mi a helyzet, sokkal jobban értékelem az otthoni kisvárosi életet, ahol rám köszönnek az ismerőseim és biciklivel járunk az oviba.
Hogyan jutottunk el addig, hogy elmentünk
Teljesen átlagos családi életet éltünk a „válság” bekövetkeztéig. Elérkezett az idő, hogy a gyerekek mellől végre dolgozni menjek, mert hát a legkisebb is elkezdte az ovit. Na, itt kezdődtek a problémák…
Nem tervezünk sem továbbállni, sem hazamenni
Most hogy sikerült nyélbe ütni a lakhatást és van munka, lesz időnk egymásra és az "igazi" Németországra. Élvezzük, hogy a lakást bútorozzuk éppen, szépen lépésről lépésre. Örülünk egymásnak és annak, amink van. Ha nem lett volna kollégám, üres lakással, szerintem mindezidáig megoldatlan lenne a lakhatásunk. Szerencsésnek mondhatom magunkat.
Jól elvagyok, de nem vagyok gazdag
Könnyebben teszek félre az itteni fizumból, mint az otthoniból tettem, de mindez sokkal nagyobb lemondással is jár. Már nagyon készülök haza, remélem, hamarosan sikerül hazaköltöznöm.
Utolsó kommentek