Nem lesz egy vidám történet a mai, talán azért, mert az alaphelyzet elkeserítően hétköznapi, egy éppen csak megélni képes család krónikája. Ami viszont kivételessé teszi, az az a tervszerűség, ahogyan a sorsukat kézbe veszik.
Mondjátok el a véleményetek - akár itt, a blogon a kommentek között, akár e-mailben - és írjátok meg a saját történetetek, problémáitokat az utrakeloKUKAC gmail.com címre, vagy gyertek a Facebookra és szóljatok hozzá ott!
SzF
Hosszú ideje olvasom a blogot, sokféle véleményt láttam már és mindig azt gondoltam, megírom az enyémet is, de most jött el az ideje annak, hogy ezt meg is tegyem.
Kezdjük egy kis előtörténettel, aztán jöjjön a fekete leves. Alant egy férj (én), feleség (mindketten 50 felé közeledve) és egy tinilány történetét olvashatják, mely éppen most kezdődik.
Feleségem közalkalmazott, de mielőtt felcsapnának a felháborodás hullámai, gyorsan hozzá tenném, hogy alig a minimálbér felett keres és az egyetlen juttatás, amit kap, az az éves bérlet. Tehát annyit utazunk BKV-val, amennyit akarunk, de hónap végén ennivalóra nem nagyon telik.
Én jobb helyzetben vagyok, mert olyan kapcsolataim vannak, melyek révén külföldi cégeknek is dolgozom, igaz, nem vagyok túlfizetve, ráadásul heti 7 napon napi 8-12 órát kell ezért teljesítenem.
Viszont a fizetési morál teljesen más, ha leadok egy munkát, már jön is a visszaigazolás, hogy melyik nap érkezik a pénz. Ebben nagyon különböznek a magyar cégektől, ami miatt Magyarországról már lassan nem is fogadok el megrendelést.
Van egy szakközépiskolás tinédzser lányom, hálistennek vele nincs semmi különösebb gond, csak a vele kapcsolatos dolgok viszik a pénzt rendesen.
Frank kölcsönünk nincs, sőt lassan már semmilyen sincs, mert amikor elkezdődött ez a mizéria, jó érzékkel kihátráltunk belőle. Mindössze havi 5.000.-et fizetünk ilyen címen, de ez azokhoz képest, akiktől százezreket is vonnak, semmiség. Megtakarításunk semmi, se kincstárjegy, se bankbetét, se más formában.
Röviden összefoglalva a többi háttérinfót, családi házban lakunk, ami felújítandó, de évek óta nem tudunk belekezdeni. Van egy kocsink is, ami 12 éves, de hónapokat áll a garázsban, mert tankolni már nem tudunk bele.
A történet eddig a pontig szokványos, de van egy csavar benne, mégpedig egy közeli rokon képében, aki évek óta Angliában, pontosabban Londonban él és ott is dolgozik. Voltunk már kint meglátogatni nem is egyszer és a legutóbbi alkalommal beültette a bogarat a fülünkbe. Miért nem megyünk ki, lehet tudna segíteni legális, bejelentett (!) munkát szerezni, és akkor meglátnánk milyen ott az élet.
Először azt mondtuk, hogy dehogy megyünk mi bárhova is, jó nekünk ott ahol vagyunk. Akkor még élt bennünk az „Itt élned, halnod kell!” mottója. Mindez több mint egy évvel ezelőtt volt és akkor komolyan is gondoltuk a dolgot, azonban az elmúlt hónapok történései elgondolkoztattak.
Feleségemmel először óvatosan elő-elővettük ezt a dolgot, kerülgettük, ízlelgettük, mert a mi korunkban, ilyen háttérrel és a gyerek miatt is nehezebb a döntés.
Aztán egyszer csak jöttek azok a kormányhatározatok, melyek az egyébként sem könnyű helyzetünket a kétségbeesés szakadéka felé lökik. A napról napra emelkedő költségek, az egyre nagyobb adók és sarcok, amiket kivetnek ránk, a munkanélküliség réme és a leginkább borúlátó elemzők szerint is évtizedekre kinyúló recesszió nem segít abban, hogy pozitívan lássuk a jövőt.
Itt volt az a pillanat, amikor megszületett bennünk az elhatározás, hogy elég, ennyi az, amennyit bírunk, ezt a húrt tovább feszíteni nem lehet. Egy viharos megbeszélés után megszületett a döntés is, elfogadjuk a rokon felajánlását. Azon nyomban beszéltünk vele és biztosított arról, hogy állni fogja a szavát.
Az, hogy milyen lesz ez a munka, még nem tudjuk, de ha most mennénk, a nejem egy sarki hamburgeresnél azonnal kapna állást, én pedig az utcasepréstől elkezdve a gyári futószalag munkán át a mosogatásig válogathatnék az ajánlatok között.
Most mindenkiben felmerülhet a kérdés, hogy ez miért jó nekünk? Azért mert nagyságrendekkel jobban keresünk, mint Magyarországon és előbb-utóbb találunk olyan munkát, ami jobban megfelel.
A lakhatás nagyon drága, havi 3-
Amennyiben ketten
A neheze viszont most következett, mert a mi helyzetünkben nem olyan könnyű egyik napról a másikra elmenni. Hogy mást ne említsek: mi lesz a házzal, kocsival és az eddigi élet alatt összegyűjtött vackokkal? Kire hagyjuk, hagyjuk-e valakire, érdemes?
Nehéz kérdések ezek, és a dolgot súlyosbítja a nyelv kérdése. Én évekkel ezelőtt majdnem eljutottam az angol középfokig, most csak fel kellene újítani az ismereteimet, azonban feleségem semmilyen tudással nem rendelkezik.
Lányom szerencsére angol szakos iskolába jár és az osztály egyik éltanulója, az angoltanár véleménye szerint erős középfok, amit már most tud. Miatta nem aggódom, ő biztosan be tud majd illeszkedni és pár hónapon belül a nyelvtudása is rohamosan fejlődni fog.
Rokonokkal nem állunk jól, az én családommal évekkel ezelőtt megszűnt minden kapcsolat, a nejemnél pedig már csak édesanyja él. Ő problémás, mert elég idős, de azért ellátja magát, vele kapcsolatban vannak a legkomolyabb kételyeink.
Jellemző módom a másik, aki miatt aggódunk az a család macskája, akit kiscica kora óta mi nevelünk, de kivinni egy albérletbe ugyebár nem lehet. Ennyi az összes szál, ami ideköt.
És most jön a vége, a döntés utáni legnehezebb rész.
Megyünk, ez már teljesen biztos, de ahhoz, hogy minden körülményt megnyugtatóan rendezni tudjunk, adunk magunknak 2 évet. Addig is elkezdjük a felkészülést, a nejem azonnal beiratkozik egy nyelvtanfolyamra, én pedig megpróbálom mozgósítani a kapcsolataimat, háta kint is akad valami számomra.
Eladunk mindent, amit csak tudunk, hogy kezdésnek legyen 3-4000 fontunk és ha mégsem jön minden össze elsőre, akkor ez lesz a tartalék. Addig kinézzük a lányom iskoláját is, ha legközelebb a rokonnál járunk, bemegyünk érdeklődni is, hogy mit kell tennünk a beiratkozásához.
Nem kalandot keresni megyünk ki, ez talán az eddigiekből is kiderült, végleg szándékozunk elhagyni az országot. Dolgozni szeretnénk és nem ijedünk meg attól, hogy ha meg kell fogni a munka végét, mert tudjuk, mindezt meg is fizetik.
Egy pillanatig nem akarunk senkin élősködni vagy arra várni, hogy a sült galamb a szánkba hulljon. Ilyen a hozzáállásunk jelenleg is, de itt valahogy nem díjazzák, illetve fizetik meg ezt.
Azért hogy minden hidat ne égessünk fel magunk mögött, a házunkat nem adjuk el, egy ismerős fog rá vigyázni és mindig lesz annyi pénzünk, hogy egy repülőjegyet tudjunk belőle venni.
Ha összejönnek kint a dolgaink, akkor neki lehet állni, eladni és az ebből befolyó összegből lehet egy kis lakást is venni. Már utánaszámoltam és megnéztem a londoni ingatlanpiacot is, úgyhogy reális ez az alternatíva.
A legnehezebben már túl vagyunk, elhatároztuk magunkat és most napról-napra másabb szemmel nézünk körül Magyarországon. Még itt vagyunk, utazunk a buszon vagy a metrón, sorba állunk a közértben, mint bárki más, de lélekben minden nappal egyre távolodunk innen.
Még egy utolsó hozzáfűzni való. Országunk nagy tekintélyű miniszterelnöke nemrég mondta, hogy ha újraválasztjuk őket, akkor 6 év múlva itt olyan Kánaán lesz, hogy aki elment, az mind vissza akar majd jönni. Hát ezek biztosan nem mi leszünk, ha elmentünk, akkor maximum látogatóba akarunk visszatérni, itt élni soha többé.
Girl in America – egy lány kalandjai az Egyesült Államokban
1. A megérkezés
4. Még elcsíptük a klasszikus Amerikát
5. Elvegyülök az amerikaiak között
Ha tetszett, az alábbi posztokat is ajánljuk:
Itt él mindenki, aki fontos nekünk. A család, a barátok. Nem mondanám, hogy nagy örömmel szembesülök nap nap után az országban zajló eseményekkel, de meggyőződésem, hogy máshol sem jobb.
Talán már tényleg csak ennyire futja: üres ígérgetésekre, hogy majd egyszer jobb lesz – és nem is jövőre, vagy két év múlva, hanem majd egyszer, valamikor a nagyon messzi, nem is nagyon belátható jövőben. És mindehhez semmi konkrétum, hanem csak egy üres szlogen.
Itt hat év múlva olyan ország lesz
Azt mondja a miniszterelnök, hogy hat év múlva itt olyan ország lesz, hogy mindenki haza akar majd jönni. Egyelőre két év telt el 2010 óta, és nem nagyon látjuk, hogy abba az irányba indultunk volna el, ami ezt alátámasztaná. Halkan csak annyit tennénk még hozzá: először azt kellene okos intézkedésekkel elérni, hogy legalább ne akarjanak ennyien elmenekülni.
A politika és a politikusok természete alapvetően a nyugati világ nagy részén ugyanolyan. A céljuk ugyanis közös (a hatalom megszerzése és megtartása), a módszerek meglehetősen hasonlóak (nehezen tudunk olyan politikust elképzelni, aki az igazság teljes szövetét felbontja, ugye…), ami különbözik, azok a következmények.
Jómagam is, így túl az 50-en, úgy gondolom, hogy amíg nem késő ki kell mennem az országból. Eddig úgy éltem az életemet, hogy becsülettel, tisztességgel igyekeztem jól végezni a dolgaimat, mindenféle káros szenvedélyek nélkül. Két gyermekemet is felneveltem, akik egyetemet végeztek, életem eddigi legnagyobb értelme az volt, hogy úgy neveljem őket, hogy meg tudjanak állni a lábukon, és azt hiszem, hogy ezen a téren sikerrel jártam.
Ez már a saját túlélésünkre megy
Szerintem a XXI. században, amikor a népvándorlás nyilvánvaló jelenség, elavultak a régi, berögzült nézetek, hogy magyar vagyok, akkor is maradok, ha a fene fenét eszik is.
Utolsó kommentek