Angliából érkezett egy levél, melynek szerzője szerint a kormány fiatalokat hazacsábítani kívánó kommunikációja több sebből vérzik. A két legnagyobb, hogy Magyarországon nincs megfelelő munka, illetve hogy a kinti párkapcsolatát ezért senki sem fogja felrúgni.
Mondjátok el a véleményetek - akár itt, a blogon a kommentek között, akár e-mailben - és írjátok meg a saját történetetek, problémáitokat az utrakeloKUKAC gmail.com címre, vagy gyertek a Facebookra és szóljatok hozzá ott!
Expat:
Három éve élek Angliában, és amennyire tudom, követem a magyarországi történéseket, egyfelől a család hírein keresztül, másfelől napi rendszerességgel olvasom a nagyobb oldalakat, mondjuk éppen az Origót is.
Ezt csak azért tartottam fontosnak elmondani, mert úgy látom, egyre erősebb az a kommunikáció a kormány részéről, mellyel szeretnék hazacsábítani a külföldön élő magyarokat, a szavak szintjén legalábbis.
Legutóbb Orbán Viktor mondta az október 23-i beszédében, hogy „mi nem azt üzenjük a fiataljainknak, hogy el lehet innen menni, hanem azt, hogy haza lehet ide jönni, mindenkit visszavárunk”.
Most egy pillanatra tekintsünk el attól, hogy ennek az egésznek milyen gazdasági alapja van (szerintem semmilyen, de hát én nem vagyok gazdasági szakember, csak egy főiskolát végzett fiatal, aki most éppen próbálja kiverekedni magát a szállodai takarításból Londonban), és nézzük a gyakorlati kérdéseket.
Mondjuk a magam példájából indulok ki. Én egy kelet-magyarországi kisvárosból származom, ugye nem kell mondanom, mennyi munkalehetőség van manapság arrafelé? Igen, eltaláltátok. Pont semmi. (Kivéve, ha valamelyik annyit átkozott multi bővít egy közeli gyárat vagy üzemet, vagy a kínaiak hoznak egy kis pénzt a BorsodChem környékére…)
Haza (a szűkebb értelemben vett hazámba) tehát nem nagyon tudok visszatérni, mert nincs munka, vagy ami van, az annyit fizet, hogy abból szinte lehetetlen megélni. Az egy olyan környék, ahol 70-80 ezer forintos fizetés már jónak számít.
Visszamehetnék persze az ország másik részébe, Budapestre, vagy Nyugat-Magyarországra, de annyi erővel tulajdonképpen már itt is maradhatok. Lehet, hogy furcsán hangzik, de szerintem London nincs sokkal messzebb mondjuk Miskolctól, mint Győr, és az itt megkeresett pénzemből arányaiban annyiba is kerül egy hazaút, mint ha mondjuk Győrből mennék haza vonattal. (Na jó, lehet, hogy túloztam kicsit, de a nagyságrendek körülbelül hasonlóak.)
Ez tehát az anyagi vonzat. Ugyanakkor ott az érzelmi is, mégpedig két irányból. Egyfelől ott van az, hogy nem azért jöttem ki, dolgozom, mint a bolond, hogy amikor kezdene beérni a munka gyümölcse, hazamenjek.
Lehet, hogy ez durván hangzik, de nem azért fektettem be valamibe ennyi energiát, hogy aztán amikor felcsillan az előrelépés, a könnyebb élet lehetősége, fogjam magam és hazamenjek a bizonytalanba. Sajnálom, de ez van.
A másik érzelmi okom még ennél is brutálisabban egyszerű: bő éve megtaláltam itt a páromat, akivel hosszú távra tervezek, és aki egy itteni lány. Neki mit mondjak? Még ha engem haza is tud csábítani a mindenkori hatalom, a páromat, akinek ez a hazája, aki itt van otthon, akinek itt van az élete, a családja, a MUNKÁJA, mivel győzzem meg arról, hogy jöjjön velem?
Persze, kalandként lehet, hogy működne neki a dolog, mondjuk 1-2 évig, de lássuk be, ennél azért több kell. Sokan vagyunk ám így az itteni közvetlen ismerőseim között is, hogy itt találtuk meg a párunkat.
A helyzet tehát az, hogy a kormánynak (Orbán Viktornak, akárkinek) már nem csak engem kell meggyőznie arról, hogy menjek haza, hanem egy angol lányt is (aki persze más esetében éppen úgy lehet francia, spanyol, német, vagy osztrák). Szerintetek mennyi esély van erre?
Mindenesetre a magam részéről sok sikert kívánok ehhez. Meg azt is, hogy húzzanak bele, mert minél tovább élnek kint minél többen, annál nehezebb lesz hazacsábítani őket.
Girl in America – egy lány kalandjai az Egyesült Államokban
1. A megérkezés
4. Még elcsíptük a klasszikus Amerikát
5. Elvegyülök az amerikaiak között
Ha tetszett, az alábbi posztokat is ajánljuk:
Azt még el is tudom fogadni, hogy a netes rendeléseket valamilyen mértékben megadóztassák, de az, hogy az ajándékba küldött (használt) gyerekcipőre is vámot vessenek ki, azt erős túlzásnak érzem.
Lélekben minden nappal távolodunk
Nem kalandot keresni megyünk ki, ez talán az eddigiekből is kiderült, végleg szándékozunk elhagyni az országot. Dolgozni szeretnénk és nem ijedünk meg attól, hogy ha meg kell fogni a munka végét, mert tudjuk, mindezt meg is fizetik.
Itt él mindenki, aki fontos nekünk. A család, a barátok. Nem mondanám, hogy nagy örömmel szembesülök nap nap után az országban zajló eseményekkel, de meggyőződésem, hogy máshol sem jobb.
Talán már tényleg csak ennyire futja: üres ígérgetésekre, hogy majd egyszer jobb lesz – és nem is jövőre, vagy két év múlva, hanem majd egyszer, valamikor a nagyon messzi, nem is nagyon belátható jövőben. És mindehhez semmi konkrétum, hanem csak egy üres szlogen.
Itt hat év múlva olyan ország lesz
Azt mondja a miniszterelnök, hogy hat év múlva itt olyan ország lesz, hogy mindenki haza akar majd jönni. Egyelőre két év telt el 2010 óta, és nem nagyon látjuk, hogy abba az irányba indultunk volna el, ami ezt alátámasztaná. Halkan csak annyit tennénk még hozzá: először azt kellene okos intézkedésekkel elérni, hogy legalább ne akarjanak ennyien elmenekülni.
A politika és a politikusok természete alapvetően a nyugati világ nagy részén ugyanolyan. A céljuk ugyanis közös (a hatalom megszerzése és megtartása), a módszerek meglehetősen hasonlóak (nehezen tudunk olyan politikust elképzelni, aki az igazság teljes szövetét felbontja, ugye…), ami különbözik, azok a következmények.
Utolsó kommentek